A nagyobbik lányomról két éve derült ki, hogy gluténérzékeny. Akkor már nem is élt itthon, szóval számomra nem forgatta fel különösebben a háztartást, mint ahogy mesélik sokan mások, hogy mennyire megerőltető ennyi fele főzni, ha valakiről kiderül, hogy glutén-, és másik családtagról meg, hogy laktózérzékeny, ha épp tréfás kedvében van a természet. Nálunk szerencsére igazán könnyű volt áthidalni ezt a problémát, hiszen akkor már magára főzött a lányom, nem kellett nekem törnöm a fejem azon, hogy minden nap legyen gluténmentes kaja az asztalon. Épp csak a közös családi ebédek, ünnepi vacsorák alkalmával kellett gondoskodni erről.
Azért persze dolgoztam ezen én is rendesen. Ancsa nagyon aranyos volt egyébként, egyáltalán nem akart terhelni, szóval az első pár ilyen alkalommal hozta magának a saját kajáját. Én viszont tudom, hogy a gyerekeim nagyon szeretik a házikosztot, és Ancsát nem szívesen fosztottam volna meg az otthoni kaja örömeitől olyan megoldásokkal, hogy neki mondjuk mindig rendelünk a netről, vagy hozza magának. Szóval elkezdtem azon dolgozni, hogy a kedvenc ételeinek kidolgozzam a gluténmentes verzióját. Ez viszonylag nehéz feladatnak bizonyult, lévén Ancsa kimondottan szereti a lisztes dolgokat.
A szülinapjára készültünk épp, és ki is néztem azelőtt egy héttel egy tök jó csokitorta receptet, mivel a nagylánynak az a kedvence. Az ünnepség előtti napon akartam nekiállni megcsinálni, amit azzal akartam kezdeni, hogy kinyomtatom a receptet… de nem kapcsolt be a gép. Elképesztően ideges lettem, sajnos sem én, sem a férjem nem vagyunk technikai zsenik, a kamasz fiunk épp táborban volt, csak másnap reggelre volt várható. Nálunk nincs okostelefon, sose tudtam megtanulni használni. Azonnal hívtam a kisebbik lányomat, hogy segítsen már, de ő meg nem tudta felvenni a telefont, mert benn volt dolgozni.
Mivel a legtöbb tortának szüksége van elég sok pihenési időre, hogy szépen összeálljon, nálam ketyegett rendesen visszaszámláló óra, ami azt mérte, hogy mikor van az az utolsó pont, amikor még épp el tudom kezdeni a tortát. Már épp azon gondolkodtam, hogy szégyenszemre vennem kell valahol egy tortát, mikor hazaért a férjem. Ő se különösebb technikai zseni, szóval ő se afféle megoldással rukkolt elő, sőt, ő is eléggé ideges lett, csak ő ilyenkor nem szokott hozzám hasonlóan bepánikolni. Azt javasolta, hogy menjek át a szomszédasszonyhoz, és az ő gépükön keressem meg a receptet, ő meg addig elmegy majd és keres egy jó szervizt, ahol laptop javítással foglalkoznak.
Ez igen jó ötletnek bizonyult, és tényleg volt olyan kedves a szomszédasszony, hogy kölcsönadta a gépét annyi időre, amíg megkerestem és kinyomtattam a receptet. Sőt, mondta, hogy azonnal hívjam fel a férjem, mert ő tud egy tuti kis helyet, ahol szerinte a legjobb a városban a laptop javítás. Ő is mindig a PCmentorhoz viszi a gépét, ha valami baj van vele, és még soha nem okoztak csalódást. Megadta a címüket is, így én azonnal le tudtam adni a férjemnek a drótot.
Még épp csak elkezdtem bekavarni a krémet, mire a férjem már haza is állított a megjavított laptoppal. Megköszönte ő is a szomszédasszonynak a tippet, és bármi van, azóta is a PCmentorhoz járunk mi is, sőt, bátran ajánljuk másoknak is, hiszen még soha nem csalódtunk bennük.
Így végül a laptopunk és megjavult, és Ancsa is kapott tortát.